Egy csapat "sötétben tapogatózó" kilencedikes 'kicsi' tolongott a focipályán. A sorra elhangzó "Ez a 9. a/c/d/stb?" kérdésből ráeszmélhettünk, hogy bizony nem csak mi vagyunk itt a legfiatalabb korosztályból. Körbenézve valami ijesztő döbbenet futott végig a fejünkön "Úristen, hát tényleg?" Igen. Tényleg. Bekerültünk a 'nagy és szigorú' Tóth Árpád Gimnázium falai közé és már nem csak kívülről, kíváncsiskodva figyelhettük a diákéletet, hanem részeseivé válhattunk és saját kedvünkre alakíthattuk, ha volt hozzá merszünk. Szépen lassan elengedtük pillanatnyi riadalmunk kezét (mint az általános iskola első osztályában) és szárnyra kaptak azon elképzeléseink, hogy mi mennyi nagyszerű és érdekes dolgot fogunk véghez vinni ebben az épületben. Akadtak olyanok, amiket megvalósíthattunk, és olyanok (mint például a kémia jegyeket statisztikailag feljebb tornázni) melyeket nem. Mégis több mint valószínű, hogy az után a bizonyos pánikszerű bemutatkozási sorozat után mindenki megtalálta a helyét a "rendszerben". Ki az elitebb körökben, ki a termekben, a folyosókon, a padokon vagy a padlón. Mégis mi, legalábbis valami olyasmi befolyása szerint, amit jóhiszeműségnek hívunk, azt hiszem ha kellett összefogtunk, akár a dolgozat halasztás kérdése volt ez, akár a karácsonyi műsor nagyszerű fanfárjai... Tehát pörgessük csak végig a kilencedik évet. Ízelítőt kaphattunk a válogatott "kínzásokból", amiket feljebbvalóink ránk osztottak. A munkásruhában történő karaokezástól kezdve, a Kossuth téri idézetkeresésen át egészen a kissé kudarcba fulladt paródia próbálkozásainkig. Belepillanthattunk a testvérosztálybulik forgatagába. Megszemlélhettük, hogy milyen is az első hivatalos irat, amit a Gimnázium elnéző mosollyal nyújt felénk. Volt, aki viszonozta ezt a gesztust, és volt, aki legszívesebben egy nemzetközileg ismert kézjeggyel viszonozta volna, mégis tovább mentünk és fogadtuk az újabbnál újabb "csodákat", amiket mi, mint újoncok megtapasztalhattunk. Bocsájtottunk el és fogadtunk be embereket és megpróbáltunk valamiféle összhangra törekedni az osztály életében, amit szerintem igazán valahol a tizedik évben tudtunk elérni valamilyen szinten. Na de ne szaladjunk előre. Csodájára jártunk az egy napos osztálykirándulás örömeinek. Énekeltünk telitorokból kisvasúton és pókereztünk a busz végében. Jártunk végig barlangot és feküdtünk el a szabad perceinkben. Rövid volt, de legalább felhőtlen. Ezzel is gazdagabbak lettünk. Év végén elbúcsúztattuk Némethy Balázs tanár urat, Szencsák Erika tanárnőt és Donka László tanár urat, akik kétségtelenül maradandó perceket ajándékoztak közösségünknek. Kezdve a néha már-már egészen érdekes szövegezésű német dalokkal (Nyúl kisasszony ugyebár...), a gazdasági homoszexualitás előnyeit és hátrányait felvillantó történelem órákkal és a nőnapi száz hossz futásokkal /amiből egy-két elvetemült diák véletlenül kimaradt. Akár számos más testnevelés óráról. Heh. Heh./. Aztán eljött a nyár és az iskolai kapcsolatok próbának lettek kitéve. Voltak, akik között meggyengült a kötelék és voltak, akik között éppen a szünidő mélyítette el a barátságokat, hogy szeptemberben, most már tapasztaltabb másodévesekként léphessék át a mágneszárakat... Kellett nekünk ez a pihenő. Hogy rájöhessünk arra, hogy nem vagyunk olyan pocsék osztályközösség, mint ahogyan azt mi elképzeltük. Persze az úgy nevezett "klikkesedés", mint korosztályunkban mindenhol, nálunk is felütötte fejét. De nem várhatjuk azt, hogy harminchat ember egy véleményen legyen ugyebár. Idén már mint kárörvendő szemlélődők tekinthettük meg az elsős avató csodáit és mi is bevezettük a b-s szekciót a "nagy betűs élet" rejtelmeibe. (A testvérosztálybuli csupa olyan dolgot villantott fel előttük, amiket jó ha nem felejtenek el hosszú gimnáziumi éveik alatt, mint például: ha túl alacsonyan veszed át a sodrófát, az le fog esni vagy hogy a tejszínhabos banán bizony nem a legtisztább étel, amit nyugodt szívvel elfogyaszthatsz unalmas órák alatt. Sőt, még a teszt segítségével arra is fény derült, hogy újoncok jócskán alábecsülték osztályunk teljesítményét /ha-ha a kis naivak/.) A szalagavató nem csak káprázatos táncokkal örvendeztetett meg minket, hanem pár tagja osztályunknak betekinthetett a kulisszák mögötti pánikolásba, ki táncosként, ki zászlóvivőként, ki pedig konferancié tartalékként. A tél közeledtével szembesülhettünk azzal a ténnyel, hogy osztályfőnökünk hozzásegített minket ama megtisztelő feladathoz, hogy az iskola színe előtt csillogtathassuk kreativitásunkat és énekhangunkat egy karácsonyi műsor keretén belül. /A lány öltöző falain belül még máig vissza-visszaidéződnek azok a bizonyos "Aaaangel"-ek...:) / Viszont kénytelenek voltunk felismerni ennek a feladatnak is egy rendkívül pozitív eredményét: osztályunk sokkal összeforrottabbá és együttműködőbbé vált. Talán a stressz, talán az unalom, a kényszer, vagy a karácsony miatt. A jó Isten tudja már... A ballagás könnyes búcsúi után Kertész Béla tanár úr jóindulatának és Deák István tanár úr tűrőképességének köszönhetően végre megkaphattuk az áhított több napos kirándulást. Sőt! Egyből három napig idegesíthettük halálra a Sebesvízi Panzió teljes vendégállományát. Itt is hasznos dolgokat tanulhattunk meg, példának okáért, hogy a szonda az gáz és hogy a fehérlovak rendkívül ijesztőek. Kirándulásunk előtt nem sokkal csatlakozott hozzánk Seri (made in Japan), aki bizonyos értelemben felpezsdítette osztályunk életét és közösségünk tagjai nem általlottak minden nemű idióta kérdéssel elárasztani őt. Idén is sor került a tanárbúcsúztatóra. Fehér zsebkendőinkkel integetve néztünk Baksa Gyula tanár úr, Cseh Miklós (Neo - hehe) tanár úr és Kiss Dorottya tanár nő után. Az informatika órai pasziánszozások, a mértéktelen mennyiségű internet világnap, valamint a húsz évvel ezelőtti Piac utca látképével szívünkben köszönhettünk el a földrajztól és az infotól. Majd azon kaptuk magunkat, hogy "te jó isten... ez az év is elment." És bizony. Immáron második nyarunkat koptatjuk gimnazistaként és az ősz beköszöntével, mint harmadévesek kerülhetünk vissza a tág életébe...